~Depresszió...

Tegnap miután este hazaértem, anyu rendesen meg szidott. Egész este egy szem hunyásnyit sem aludtam, végig csak sírtam, ha vissza gondolok Nessa-val közös emlékeinkre – elég sok van – még most is elfog a síró görcs, bosszút fogok állni ezért! Emlékszem legjobb barátnőm riadt élettelen arcára, amint hófehér szemeivel a plafont bámulja fel akasztva…

Talán, ha előbb töröm be azt az ajtót, vagy el sem mondom neki… De legfőképpen, ha nem emeltem volna azt az átkozott lapátot, minden az én hibám, mindenről én tehetek…

Gondolat menetemet az iskola csengő zavarta meg, gyorsan bedobáltam a matek cuccaimat a táskámba és gyors léptekkel elhagytam a termet. A második emeleti lány mosdóba siettem, ebbe a mosdóba sosincs senki, csak én és Nessa jártunk ide mindig… A tanárok is inkább le mennek egy emeletet, mert nem mernek bejönni ide. Egyszer egy kislány itt kapott szív rohamot, azonnal meghalt, senki sem tudja mitől, a tanárok találtak rá. Azóta ide csak mi jártunk… Gondosan becsuktam magam mögött az ajtót és ledobtam a táskámat a fal mellé, oda mentem a csaphoz és megmostam az arcom. Majd a tükörben kezdtem fürkészni magam, de amikor felnéztem nem a mosdóban álló Ashley-vel néztem szembe, egy világos szobában egy székkel a közepén. Megfordultam és körülnéztem, mikor megfordultam, a széken ülve meg pillantottam egy korombeli lányt. A haja  szőke, kócos volt és az arcába lógott, pszihoterapikus ruhában volt, cipő nélkül.

- Szia, az én nevem Ashley Morgan, segítened kell eltűnnöm innen! - térdeltem le vele szemben - Hahó! - fogtam volna meg a vállát, de a kezem keresztül csúszott a testén.

- Hallasz? - kérdezte egy férfi hang, azt hiszem a tükör mögül.

- Haza mehetek? - kérdezte a lány remegő hangon.

- Nem! Sajnos még nem vagy olyan állapotban, hogy emberek közé kerülj! - ellenkezett a pasas.

- Anyu haragszik még? - kérdezte.

- Anyukád azt mondta, hogy te már nem vagy a lánya Ashley! - mondta ridegen a hang. Ashley?! Nem, nem az nem lehet, én nem jöhetek ide, én normális vagyok, nem egy diliházba való vagyok!

Fel nézett a tükörbe. Látszott, meg gyötör, be esett és sápadt arcom, a karikás és ki sírt szemeim.

- Anna meg mondta…

Lihegve kaptam ki a fejem a vízzel teli csapból, nem tétováztam, nem érdekelt, hogy még van egy órám, muszáj volt beszélnem Rob-al. Céltudatosan kisétáltam az iskolából és ismét azt az utat követtem mint tegnap, rettenetesen kész voltam idegileg, elegem volt a világból, én nem akartam mást mint boldog lenni.Az út végére zokogva értem Rob háznak nevezett lakásához, bekopogtam, majd vártam, míg ki nyitja.

- Ki az? - lépett ki az ajtón - Ja csak te vagy? Gyere be! - mosolygott rám, majd bement - Na mi a helyzet? - ült le ismét ahhoz az asztalhoz ahova tegnap is. Elmeséltem neki a ma történteket amit ő feszült figyelemmel követett.

- Mit mondott Anna? - mondta idegesen.

- Nem tudom, megszakadt! - markoltam bele a hajamba - De el kell mondanom valami… - kezdtem bele immár harmadjára abba a történetbe.

…

- Megölted Anna-t... - mondta tátott szájjal Rob. Nem válaszoltam csak lesütöttem a szemem és a göcsös padlót fixíroztam. - Anna azt mondta, hogy ha te mondasz valami fontosat kürtöljem szét… -meredt a semmibe.

- Ne! Kérlek ne mond el senkinek! - akadtam ki.

- Nem mondom! - tette szívére a kezét.

- Köszönöm! - fújtam ki a levegőt - De nekem már tényleg mennem kell! - mondtam majd kimentem. Hazafelé nagyon rosszul voltam, egy folytában hangokat hallottam, éreztem, hogy valaki egy folytában figyel engem és a halálomat kívánja, hallottam a bokorban a zörgéseket és éreztem, hogy a hűvös szélben egy fuvallat azt suttogja:
- Ezt még meg bánod...

Haza érve ismét megkaptam a magamét és ismét a szobám falai közt bújtam el és zokogtam. Féltem, féltem Anna-tól, féltem a haláltól és minden mástól, féltem elaludni, és képzelegni, úgy éreztem mintha valaki irányítaná a gondolataimat és a képzelő erőmet, tudtam, hogy nemsokára az én időm is eljön, csak azt nem tudtam, hogy addig még miken kell keresztül mennem…

~Álmomban már láttam...

Lassan elhagytam Vanessa lakását, az ajtót magam mögött gondosan be csuktam. Gyorsan haladva, hangosan zokogva, mentem a saját fejem után. Leültem egy parkban egy fa alá egy padra és gondolkodni kezdtem. Vissza gondoltam arra a kísérteties erdőre és arra a kísérteties férfira az álmomból. De hisz az a mi erdőnk! Felálltam, majd gyors léptekkel haza felé vettem az irányt, de a házunk mellett elsétáltam és az erdőbe siettem. Kerestem az ismerős pontokat, néha-néha bevillant egy-egy kép. Végre azon a helyen voltam ahol a -álmomban- bokorba rejtőztem, oda mentem a bokorhoz, majd azt tettem amit akkor.

- Arra! - suttogtam a semminek, nem sokkal később már az álmomban látott kunyhóban jártam, nem érdekelt senki, se a gondnok, se Anna, meg kell bosszulnom Vanessa halálát! Vettem egy nagy levegőt, majd bekopogtam az ajtón.

- Ki az? - kérdezte ugyan az a pasas - Ó, te Anna testvére vagy ugye? - mosolygott.

- Ho… Honnan tudja? - léptem hátra egyet bizonytalanul.

- Anna-val beszélgettünk kicsit. - nézett le a földre - Gyere be, elmondok mindent! - lépett arrébb. Nem válaszoltam csak szótlanul bementem a kunyhóba. Nem volt túlságosan giccses, mondjuk nem elvárható egy ilyen pici házikótól, a padlón sima deszkák és egy kerek szőnyeg, egy kandalló, amire egy szarvas fej volt kirakva, az egyik sarok tele volt késekkel és egy puskával, a ház közepén egy asztal

- Amúgy, hogy is hívnak? - ült le az asztalhoz.

- Ashley - mondtam bátortalanul.

-Az enyém meg Rob. - válaszolt elég furcs mód, majd nyújtotta a kezét, amit én egy kis hezitálás után viszonoztam.

- Honnan tudta, hogy Anna a húgom? - ültem le vele szembe.

- A múltkor mondta, amúgy, hogy van? Nagyon aranyos kislány! - mosolyodott el.

- Anna két hete meg halt! - dermedtem le.

- De hisz, a múlt héten volt nálam! - tárta szét két kezét Rob.

- Én is úgy tudtam, de mióta meghalt minden megváltozott! Ne nézzen őrültnek, de azt hiszem Anna nem halt meg, vagy vissza tért a síron túlról. Két napja kezdődött, megjelent Anna, majd még az nap írt egy emailt nekem, másnap a vonaton kaptam egy fenyegető üzenetet majd ismét megjelent, tegnap elmondtam a legjobb barátnőmnek mi történt… -csuklott el a hangom - Neki a tükrére írt, majd ma meghalt… -kezdtem el zokogni, Rob száj tátva bámult rám, majd megfogta a kezem.

- Hidd el, ki derítjük mi történt.-  mosolygott rám. Anya nagyot tévedett Rob-al, ez a férfi egyáltalán nem kegyetlen!

- Kérlek mond el mi történt! - néztem rá könnyes szemekkel.

-Pár nappal ezelőtt az erdőben mászkáltam, mikor megláttam a földön fekve, oda akartam menni hozzá, de fölkelt és elrohan, én futottam utána, mikor ki értem a tisztásra nem találtam sehol, majd pár perc múlva elő mászott egy bokorból, haza jöttünk és beszélgettünk. Elmondta, hogy sokak szerint a pszcihiátrián lenne a helye, és, hogy most rád haragszik mert itt hagytad. A lába szét voltak vagdosva és a fejéből is ömlött a vér, le akartam tisztítani de azt mondta, hogy siet haza mert  bosszút áll a növérén. - mesélte Rob. Éreztem, hogy a lábaim elkezdenek remegni és a szívem hevesen ver. Bosszú, ha egy ilyen furcsa kislány bekeményít mi lesz?

- Rendben, köszönöm, de nekem most már mennem kell! - álltam fel az asztaltól.

- Várj, még mondott valamit! - mondta sejtelmes hangon - Azt mondta, hogy ha Ashley ide jön és elmond nekem valamit ami titok azt agyam tovább! - mutatott rám. Nem válaszoltam csak gyors léptekkel elhagytam a házat, magam mögött becsaptam az ajtót és haza szaladtam. Tudtam milyen titokra gondol Anna... Arra a titokra, hogy azon a napon mit tettem vele...

~Istenem...

Holt sápadtan borzadtam össze, az ágyamon ülve, a telefonommal a kezemben.

- Te… te is láttad? - fordultam rémülten Ness felé.

- Mit kellett volna? - kérdezte értetlenül.

- Tessék? - ráztam meg a fejem. Nem lehet, hogy nem látta!

- Megölted Anna-t, és most rémeket látsz! - fogta meg a vállam - Tudom, hogy utáltad a húgod, de attól még nem kell ennyire paranoiásnak lenni!-nyugtatott meg Nessa. Nem válaszoltam csak a telefonommal kezdtem el babrálni, szétszedtem és kerestem a jelet, de semmi, kirohantam a fürdőbe, de minden tiszta és világos volt.

- Anya hívott, haza kell mennem! - lépett be a fürdőbe Nessa.

- Oké. - sóhajtottam, majd bementem a szobámba és segítettem Ness-nek pakolni.

- De akkor nem mondod el senkinek, ugye? - kérdeztem boci szemekkel.

- Nem mondom - mondta komoly tekintettel, majd megölelt és elment. Megpróbáltam elfelejteni a mostanában történteket, elakartam vetetni azokat a borzalmas emlékeket, addig addig gondolkodtam, míg el nem aludtam.

…

Mikor felkeltem ismét abban az erdőben voltam ahol nemrég, nagy volt bennem a düh és a bosszú vágy, azt nem tudom mi iránt táplált érzelmek. Hallottam, hogy az egyik bokorban valami közeledik, nagy nehezen fel álltam és futottam, nem tudom merre, csak arra mentem amerre a legkönnyebbnek tűnt az út. A cipőm nem volt rajtam ezért mezítláb kellett keresztül futnom az egész erdőn, néhány apró szilánkban  el is vágta a lábam. Egy fehér lenge egybe ruhában voltam, a fejemből csurgott a vér, féltem és fáztam is, csak egyet akartam… Menekülni innen! Futottam ahogy csak tudtam, mikor egyszer megbotlottam és elestem, fel álltam, nem érdekelt a sár, a hó, a vér, csak haza akartam jutni. Egy bokor tűnt a legközelebbi menedéknek, le térdeltem és csak vártam miközben figyeltem, hogy mi vagy ki követett engem. Az erdő gondnoka volt az. Anyu mindig azzal ijesztgetett, hogy ez a férfi azért él itt kinn az erdőben, mert megőrült mikor a felesége meghalt és azokat a gyerekeket akik egyedül mászkálnak az erdőben elviszi a lakásába és megeszi… Igaz lehet, hogy gyerekes vagyok, de anya annyit tömte ezzel a fejem kis koromba, hogy nem volt kedvem most kideríteni, hogy igaz-e a dolog. Moccanni sem mertem, mikor a bokorhoz lépett, a levegőmet benn tartottam és minél jobban össze kucorodtam.

Mikor végre elment ki dugtam a fejem a bokorból és körülnéztem, nagyon fáztam és nagyon fájt a szanaszét vágott lábam, nem tudtam, hogy hol lehetek, nagyon féltem és éreztem, hogy valaki figyel.

- Szervusz, kis lány! - hallottam, meg egy sejtelmes, rekedtes hangot a hátam mögül. Lassan meg fordultam és az erdő őrrel találtam szembe magam. A szívem kb. a hatszorosára gyorsult, a torkomban elszorult a levegő és a gyomrom görcsbe rándult.

- Én nem bántalak! - mosolygott kísértetiesen és a kezét nyújtotta felém. Nem tudtam mit tegyek, a fájós szét fagyott lábammal már nem bírtam futni, de féltem a gondnoktól is. Vettem egy nagy levegőt és oda nyújtottam neki a kezem, max ha megakar enni, vagy valami ilyesmi akkor megölöm valamivel. Akkora volt bennem a düh, hogy bármire képes lettem volna a túlélés érdekében. Követtem a kísérteties férfit egészen egy kis fa kunyhóig.

- Gyere be! - nyitotta ki az ajtót előttem, épp be indultam volna de a küszöbön megtorpantam.

…

Verejtékezve ébredtem fel, az álmom nagyon élethű volt, és ami még furcsább, nagyon ismerős. Megdörzsöltem a szemeim és lesétáltam.

- Szia, anya! - üdvözöltem, éppen most érte haza és vette le a kabátját.

- Szervusz, kincsem! - nyomott egy puszit a homlokomra - Mi volt ma? - vette le a cipőjét és bújt bele egy papucsba.

- Öhm… semmi izgi. - hazudtam.

- Mondta Vanessa, hogy ma elmaradt az iskola, a patkányok miatt. - mesélte anya.

- Tényleg ma nem is volt suli! - csaptam a homlokomra.

- Jókor tűnt fel! - nevetett a konyha pultnál.

Korán reggel kellett kelni, hisz ma már iskola, az este nem volt semmi furcsa álmom tehát az este gondtalan volt! Gyalog mentem a suliba, gondoltam addig is szellőztetem a fejemet, végig a lábamat néztem nehogy el essek vagy ilyesmi, eléggé két bal lábas vagyok. Benn rögtön Nessa szaladt elém.

- Hali, figyelj el kell mondanom valamit! - mondta sürgető hangon.

- Persze mondjad! - mosolyogtam.

- Ne itt, gyere! - fogta meg a karom és a lány mosdóba rángatott.

- Na mi az? - tártam szét két kezem.

- Emlékszel arra amit tegnap mondtál? - kérdezte félénk hangon.

- Hogyne emlékeznék! - sürgettem.

- Na szóval tegnap este, kimentem a mosdóba és a tükrömre az volt rá írva... - magyarázta, majd a kezembe nyomta az iphoneját és egy képet mutatott a tükréről, amire rá van írva hogy "mond el vagy..."

- Vagy? - kérdeztem.

- Nem tudom… - mondta rémülten.

- Nyugi, nem lesz semmi baj! De nem szabad elmondanod, senkinek! - fogtam meg a kezét. Nessa nem mondott semmit csak bólintott. Kimentünk és bementünk abba a terembe ahol az első óránk volt megtartva.

Gyorsan elteltek a mai órák, nem is voltak nehezek, mind a ketten haza indultunk.

- Megjöttem! - kiáltottam.

- Gyere be a konyhába egy kicsit, beszélni szeretnék veled! - kiabált anya.

- Igen? - mentem be az ajtón.

- Beszéltem ma az osztály főnököddel... - fonta keresztbe a karját - Mi az, hogy csak ebben a hónapban ötször lógtad el a sulit?! - kiabálta. Nem válaszoltam erre csak szimplán megráztam a fejem és felrohantam a szobámba.

- Két hét szoba fogság! - hallatszott lentről anya hangja. Hát ez remek! Végül is nem voltam olyan ideges mivel most ebben az időszakban se bulik nincsenek, se pasim, tehát nem nagy hátrány ez az egész. Elkezdtem tanulni, körülbelül két órát magolhattam, mikor csörgött a telefonom, Ness számát jelezte ki.

- Szervusz! - mosolyogtam a telefonba. Pár másodpercig csak keserves zokogást hallottam, mire végre megszólalt.

- Ashley, Ashley kérlek! - kiabált sírva.

- Ness, mi van? - kérdeztem rémülten.

- Itt van! Itt! - kiabált tovább.

- Ki? -kérdeztem hangosan.

- Istenem! Istenem! - hörgött sírva, hangjában rémület és idegességet lehetett levenni. Nagyon megrémültem, lerohantam a lépcsőn és minden nélkül ki indultam volna az ajtón, de anya elém állt.

- Nem megmondtam, hogy szoba fogságban vagy két hétig!? - kiabált.

- Most nem érdekelsz se te se más, Nessa bajban van és most nagy szüksége van rám! - kiabáltam hangosabban és otthagytam. Rohantam ahogy csak tudtam, meg sem álltam Ness-ék házáig. Feltéptem az ajtót és felrohantam hozzá. A szülei későig dolgoznak mindennap. Benéztem Nessa szobájába, de semmi, utána eszembe jutott, a fürdő szoba! Oda rohantam, de zárva volt, elkezdtem dörömbölni az ajtón, ahogy csak tudtam. Hallottam, hogy Nessa a nevemet kiáltja zokogva. Bennem elkattant valami, betörtem az ajtót, de a látványt senkinek sem kívánom… Minden csupa vér, Nessa meg csonkolva föl volt akasztva a szárító kötélre, szemei hó fehérek voltak, haja egy-egy helyen ki volt tépve és a földön hevert… Rá néztem a tükörre és eme felirat csillogott rajta Nessa vérével:

„Pedig én szóltam…”

~Már hárman tudjuk...

Nem tudtam mit is tehetnék ebben a helyzetben, mindenféle látomás és egyéb borzalmak jártak a fejemben, ezt muszáj elmondanom Ness-nek! Tegnap a plazában nagyon jó volt, a vonatos incidens után nem volt semmi, ma este Nessa nálunk aludt.

- Ness, Nessa! - rázogattam meg az alvó barátnőmet.

- Ahj, mi van? - nyöszörgött kómás hangon.

- Muszáj elmondanom valamit! - fogtam meg a kezét. Nessa meg dörzsölte a szemeit, majd  értelmes fejjel nézett rám.

- Ígérd meg nekem, hogy ezután is barátok maradunk és nem mondod el senkinek sem! - fogtam meg újra, ezúttal mind a két kezét.

- Ígérem! - nézett rám komoly tekintettel.

- Én öltem meg Anna-t! - jelentettem ki. Ness pár percig csak meredten bámult, majd elkezdett nevetni.
- Most mi olyan nevetséges? - értetlenkedtem.

- Ahj  Ashley, majd nem be is vettem, de ez nem jó vicc! - pacskolta meg Nessa az arcom.

- Vanessa Adams, ez nem vicc! Én öltem meg, de bár ne tettem volna! - mondtam szomorkásan még is határozottan.

-Te sosem hívsz engem a teljes nevemen! - mondta zavartan - Te… tehát, akkor, te? - dadogott.

- Igen… - hajtottam le a fejem.

- É-és, hogy? Vagy mikor? De mér? - sorolta össze-vissza a kérdéseket.

- Jó, elmondom az egészet! - sóhajtottam, majd bele kezdtem. 

Ness végig feszült figyelemmel hallgatta a történetemet, elmondtam neki...

- Csak mi ketten tudjuk? - kérdezte.

- Nem, már hárman tudjuk. Te, én és Anna. - mondtam komolyan.

- Ezt meg, hogy érted? - kérdezte Ness.

- Hát magam sem tudom, de úgy érzem, hogy Anna nem halt meg, vagy ha meg is halt vissza tért. Emlékezz vissza, a rendőrök nem találták meg a testét, csak egy plüsst. - magyaráztam neki - Erről jut eszembe, a napokban széttéptem a plüsst és találtam benne valamit! -  mondtam, majd felálltam és a kukához sétáltam.

- Mit? - nézett utánam. Nem válaszoltam csak letérdeltem a kukához és hevesen keresni kezdtem benne azt a piros kis cetlit, de semmi. Csak véres töltő anyag, majd eszembe jutott, a telefonom! A táskámhoz siettem majd elkezdtem benne kotorászni.

- Ash, mit művelsz? - kérdezte Nessa zavartan. Megint csak nem válaszoltam csak kerestem tovább a telefonomat.

- Megvan! - kiáltottam fel feszülten. Kivettem a táskámból és elkezdtem pötyögni rajta, belementem az SMS-ekbe és keresni kezdtem azt a bizonyos üzenetet, de ismét nem volt meg. Már csak egy esélyem volt, elő vettem a laptopom, leraktam az ágyra és felmentem Twitter-re. Ness odaült mellém és feszült figyelemmel követte, hogy mit csinálok. Rá kattintottam a privát üzenetekre és keresni kezdtem azt a bizonyosat, de ismét semmit nem találtam.

- Ezt nem hiszem el! - idegeskedtem, majd fejemet a két kezem közé szorítottam.

- Ashley, nyugodj meg! Nem lesz semmi baj, Anna már nem él és nem tud bántani! - fogta meg a kezeimet.

- Ez meg mi? - kérdeztem majd elindultam a csipogó hang irányába, a telefonom pittyegett, felvettem és vissza ültem az ágyra Nessa mellé.

- Ki az? - vette ki a kezemből, majd megnézte, a mosoly le fagyott az arcáról és lassan át nyújtotta a telefont.

„Szervusz nővérkém!

Az este beugrottam, nem vittem el sok mindent, 

csak egy piros cetlit, ja meg persze néhány üzenetet is töröltem, remélem nem baj! Ha szeretnél többet tudni nézz szét a telefonodban!”

Állt az üzenetekben. Ness-re néztem, értette a célzást, rögtön mellém ült és együtt kezdtük bújni a telefon, minden egyes alkalmazását, de semmi érdekes nem volt benne. Nessa ismét azt az üzenetet kezdte bújni.

- Mi van ha magában a telefonba kell lennie valaminek? - nézett rám furcsán. Pár pillanat alatt rögtön szétkaptuk a készüléket, le vettük a hátlapját és minden mást amit csak lehetett, az akumulátor, a kártyája és minden más a vértől ázott. Ness-nek igaza volt, tényleg magában a telefonban kellett keresni a választ, egy másik piros cetli.

„A fürdőben”

Nem haboztunk, Ness-el gyorsan felpattantunk és a fürdőbe szaladtunk.

- Ash, mond, hogy az a felirat a tükrön csak festék! - fogta meg a kezem, erre a mondatra én is a tükörre kaptam a fejem.

„Gyilkos”

Ez volt fel írva a tükörre, remélhetőleg csak piros festékkel, bár a rothadó szagából más jött le... Körülbelül öt percig meredtünk a tükörre, de csak addig még meg nem láttam magam mögött a tükörben Anna-t…

~Idegek...

Nem tudom hol vagyok, nem tudom hogy kerültem ide, annyit tudok, hogy félek. Hideg van és úgy érzem, hogy figyelnek. Nagyon nehezen mozogtak a végtagjaim, a fejem szét tudott volna esni a fájdalomtól, szédültem és erős düh volt bennem. Nagy nehezen fel álltam és körülnéztem, nagyon ismerős volt ez a hely, de sehogy sem jutott eszembe, hogy honnan… A nap éppen, hogy le nyugodt és ezért már sötét volt. Az egyik bokorból egy kellemetlen hang hallatszott, éreztem, hogy semmi jó nem történhet, futni kezdtem, nem tudom merre de éreztem, hogy valami követ engem, rohantam ahogy csak tudtam, de egy rossz lépés és egyből elestem. Kifordult a bokám, hallottam, hogy az a valami egyre közelebb ér hozzám, láttam az egyre közeledő sötét árnyékot, de még mielőtt teljesen meg világosodott volna, hogy mi volt, vagy ki volt az aki felém közeledett, minden egyre sötétedni kezdett...

Lihegve és könnyezve ébredtem fel, nagyon élethű álom volt. Óvatosan körbenéztem majd ránéztem a telefonom órájára, a kijelző félt tízet mutatott. Ebben a percben hívott a legjobb barátnőm Nessa. Nessa-val már harmadik óta a legjobb barátnők vagyunk, sok dolgon keresztül mentünk már együtt, mindig falaztunk egymásnak ha kellett, egy szóval nagyon szeretem Nessa-t.

- Szia, Ashley! - köszönt jó kedvűen Ness.

- Mi a helyzet? - kérdeztem izgatottan.

- Van kedved ma elmenni valahova? - kérdezte.

- Persze! Gyere át és majd még kitalálunk mindent! - adtam ki a parancsot nevetve.

- Rendben, öt perc és ott vagyok! - mondta, majd lerakta a telefont. Én nyújtóztam egy nagyot majd le indultam a konyhába reggeliért. Anya  lent éppen kávét ivott az asztalnál.

- Jó reggelt! - ültem le mellé.

- Szervusz! - köszönt kedvetlenül.

- Mi a baj? - kérdeztem.

- Anna-val álmodtam az este, nyári nap volt, egy réten álltam és Anna olyan volt mint mikor az apád még élt, oda szaladt hozzám és hátulról megölelt... - elakadt a szava, könnyek siklottak végig az arcán. Nem tudtam mit mondani letöröltem a könnyet az arcáról és megöleltem. Pár perccel később anyának már mennie is kellett a munkába, én meg otthon maradtam egyedül. Kivettem a hűtőből a tegnapi vacsorát és meg melegítettem, de az étel helyett, egyre csak a tegnapi üzenetek jártak a fejemben. Anna nem küldhette, hisz tudtommal meghalt, rajtam kívül más meg nem tud a gyilkosságról. Ha a húgom mégis életben van, akkor miért csak most tért vissza? Nem értem…

Mire végeztem a reggelimmel pont csöngettek, gyorsan beraktam a tányéromat a mosogatóba és már rohantam is ajtót nyitni.

- Szia, Ness! - nyitottam ajtót.

- Helló, Ashley! - üdvözölt. Szépen bekísértem és felmentünk a szobámba.

- Na hova menjünk ma? - huppantam le az ágyamra.

- Hm... Abba a belvárosi plazába? - ült le mellém Ness.

- Rendben! - helyesel, gyorsan felöltöztem és már el is. Nessa-val út közben írtunk egy bevásárló listát is a fontosabb dogoknak. Szeretek vonattal menni és így még olcsóbb is mint busszal átszállni, meg vettük a jegyeket és vártunk az állomáson. Lehet, hogy tényleg csak beképzeltem magamnak a tegnapi történteket, elvégre ma semmi kiborító nem történt. Szerencsére.Végre jött a vonat, fel szálltunk és leültünk egy fülkébe, ahol csak mi ketten voltunk. Az út körülbelül egy és fél óra, Ness szépen be is aludt öt perccel az után, hogy fel szálltuk, én meg a telefonomat kezdtem bújni. Fél órával később benyitott a fülkébe egy anyuka a kislányával.

- Elnézést, a többi fülke foglalt, probléma ha esetleg be ülünk ide? - kérdezte az anyuka miközben a kislánya kezét fogta.

- Nem, dehogy is, nyugodtan! - mondtam, majd beljebb csusszantam a táskámmal együtt.

- Köszönjük! - mondta a nő,majd leült mellém és a kislányát a vele szemben lévő ülésbe ültette. Ismét a telefonomba mélyedtem, éppen az sms-ekben bujkáltam mikor érkezett egy bejövő üzenetem, ismeretlen számról jött, kicsit nyugtalanul de megnyitottam azt.

"Kezdesz megnyugodni? Én a helyedbe nem tenném! Azt hiszed megúszhatod a tetteid?  Tévedsz!

Félhetsz, Ashley Morgan!"

A szívem egyre hevesebben dörömbölt a mellkasomban, tudtam, hogy most mások is vannak itt, nem szabad kiborulnom! Szépen elkezdtem mély levegőket venni.

- Elnézést, miden rendben van? - kérdezte a mellettem ülő  anyuka.

- Persze, persze! - ráztam meg a fejem, mintha csak el bambultam volna. A telefonomat a táskám mélyébe dobtam.

– Figyelj kincsem, mindjárt jövök csak kiszaladok a mosdóba, addig itt hagylak a lányokkal! - mondta az anyuka a kislányának és kiment.

 Én az ablakon keresztül kezdtem nézni a tájat ami mellett épp el haladtunk. Egy hirtelen pillanatban Anna jelent meg, el robogott mellette vonat, majd elhagytuk Őt. Rohadtul beparáztam, már szemernyi esélyt sem éreztem, hogy csak képzeltem ezt az egészet. El fordultam a másik irányba, hogy ne lássam még egyszer Anna-t. Rá pillantottam a szemben ülő leányzóra, össze volt görnyedve az ülésen és furcsa hangokat adott ki magából.

- Jól vagy? - térdeltem le elé majd, meg fogtam a kezét és oda hajoltam hozzá. Lassan felemelte a fejét és rám nézett.

- Meg ismersz, Ahsley? - kérdezte Anna. Nem értem az előbb még egy bájos kislány ült itt, nem pedig az eltávozott húgom. Ördögien rám mosolygott, a fehér szemei csak úgy rikítottak. Én hátrálni kezdtem.

- Ashley, Ashley! - rázogatott meg barátnőm, Vanessa.

- Jesszusom! Mi... mi történt? - néztem körbe magam körül.

- A következőnél szállunk le! - húzott fel Ness az ülésről.

- És a kislány, meg az anyukája? - néztem vissza - És te mikor keltél fel? - néztem ismét Vanessa-ra.

- Mi? De hisz, föl szálltunk és két megállóval később már aludtál, aztán bejött ide egy anyuka meg a lánya, majd az anyuka kiment a mosdóba! - magyaráztam.

- Nem, én nem aludtam el, egy percre se, és te sem aludtál, végig a vonat ablakán bámultál kifele és nem volt itt semmilyen anyuka se kislány... - mondta csodálkozva...

~Kezdet...

Két hét telt el azóta a borzalmas nap óta, anyának azt mondtam, hogy bementem Anna szobájába és már akkor nem volt meg, biztosra állítja, hogy meg halt, ami teljesen megérthető, hogy is bírná ki egy kilenc éves kislány az erdőben egyedül… Ráadásul én még az igazságot is tudom. A rendőrök semmit nem találtak, csak egy plüss mackót aminek hiányzik az egyik mancsa, ömlik a töltő anyag és néhány helyen véres és saras. Ma van Anna megemlékezése, mivel a testét nem találták meg így nem tudjuk eltemetni se. A szobámban voltam és épp a tükör előtt készülődtem, fel vettem egy fekete blúzt és egy fekete csőnadrágot, a hajamat kifésültem és felkötöttem, és egy natúr sminkel díszítettem az arcom, mikor a tükörben meg pillantottam a húgomtól maradt plüss figurát, a karjából kilógó töltő anyagban valami piros rikított, közelebb mentem és alaposabban szem ügyre vettem. Egy piros cetlit húztam ki az anyagból.

"Ezt még nagyon megbánod!"

Állt a papíron, először a döbbenet öntötte el az eszem, majd átvette a helyét a bizonytalanság, utána egy kisebb pánik roham, alig kaptam levegőt és a szorongás és kételyek közt a szédülés is rám tört. Ezek voltak Anna utolsó szavai. Tudta, hogy meg fog halni? Esetleg meg sem halt? Vissza pillantottam a macira és neki estem, széttéptem és a piros cetlivel együtt a kukába dobtam, majd lementem és megpróbáltam elfelejteni az előbbi incidenst, ami nagyon nehéz volt, tekintve, hogy ma róla emlékezünk meg. Anya az utóbbi két hetet majd nem végig sírta ami ugye bár teljesen érthető. Nekem holnap lesz az utolsó téli szüneti napom, tehát megpróbálok lazítani egy kicsit.

- Szervusz Ashley-kém! - ölelt meg a nagyi - Részvétem a húgod miatt! - fogta meg a kezem.

- Köszönjük, de lássuk be, így sokkal könnyebb lesz... Anna nem volt normális! - súgtam a nagyinak.

- Hogy mondhatsz ilyet?! A kishúgod igen is normális volt! Lehet, hogy egy kicsit más volt, de ettől függetlenül jó gyerek volt! - háborodott fel és azzal ott is hagyott. Én ki ültem a konyhába és az ablakon bámultam kifelé, miközben anyu a nappaliban mondott beszédet a húgomról. Amint nézelődtem kifelé az ablakon, bele a zuhogó esőbe, aminek pár cseppje az ablakon folyt végig. A leperegő cseppek között pillanatonként egy-egy piros csepp is észlelhető lett, az egyre sokasodó piros cseppecskék közt egy alacsony árnyékot véltem felfedezni, ami lassan de biztosan sántikált egyre közelebb. Hunyorogva egyre közelebb hajoltam az ablakhoz hátha tisztábban látom ki az, a szívem egyre hevesebben vert, a gyomrom össze szorult, sajnos biztos voltam benne, hogy az az árnyék ott kinn kié... Egyre csak közelebb jött, sántított, a hosszú sötét haja teljesen belepte az arcát, szinte biztos voltam benne kié ez az alak, próbáltam nem elhinni, remélve, hogy csak képzelődök, de nem. A szívem már majd ki ugrott a helyéről de a végtagjaim nem mozdultak, lenéztem a kezemre és csak annyit láttam, hogy egy vér csepp végig folyik a karomon és ahonnan az-az egy csepp folyt onnan több is ömölni kezdett, vissza néztem az ablakra, ahol az árnyék közeledett.Az arcom még mindig az üvegre volt tapasztva , ahogy ki pillantottam, velem szemben egy fej, egy fej amit eltakar egy fekete haj zuhatag. Egy villámlás és eltávolodott a haj az arcából. A torkomban elakadt a hang és köpni nyelni nem tudtam. Anna arca tiszta vér és sár volt, a szemei fehérek voltak mint hó, a haja tincsekben állt. Körmét belemélyesztette az ablak üvegébe és végig húzta rajta. Ekkor éreztem, hogy egyre kevésbé kapok levegőt, kezemet a torkomra kaptam, de semmi, csak fulladoztam, egy halk suttogás járta át a testem…

- Ezt még nagyon meg bánod...

Ebben a percben ébredtem fel, a konyhában ültem az ablak melletti széken, lassan az ablak felé fordultam de semmi. A hideg futkosott a hátamon - Nyugi Ash, csak be képzeled, már nincs itt, el ment! - nyugtatgattam magam.

- Ashley, gyere a te beszéded jön! - intett anya a nappaliból, ahonnét a nyitott ajtón keresztül be láttam. Fellélegezve elindultam, beálltam a kisebb tömeg elé és elkezdtem mondani.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy össze gyűltek, Anna miatt. Sokan azt mondták rá, hogy túlságosan más, és még többen mondták rá, hogy nem normális. De aki ismerte tudta, hogy különleges kis lány volt! Nagyon sajnálom, hogy eltűnt, és még egyszer, köszönöm, hogy eljöttek! - mondtam, majd az ablakra pillantottam. Anna ismét ott állt, engem bámult a hófehér szemeivel, egy égdörrenet és eltűnt… Kezdtem már komolyan félni. Valószínű, hogy csak nagyon ideges vagyok, hogy annak a személynek a temetésén vagyok akit én magam öltem meg…

Nem sokkal a beszédem után vége is lett a meg emlékezésnek, mindenki haza ment, és mi anyával újra ketten maradtunk a lakásban.

Fölmentem az emeletre átvettem valami kényelmes ruhát, leültem az ágyra és felnyitottam a laptopomat. Felmentem több közösségi oldalra, mindegyiken csak egy üzenetet kaptam:

„Nem alszok, nem félek, NEM FELEJTEK! Emlékszem mit tettél, emlékszem mindenre!

Félhetsz!”

Minden közösségi oldalon megkaptam ezt az üzenetet, és a felhasználó aki küldte letiltott, tehát azt sem tudom milyen névről vagy bármi információt... Nagyon féltem, reméltem, hogy valaki csak hülyéskedik velem, de sajnos a félelmek és a rossz előérzetek előbb, vagy utóbb beigazolódnak...