~Kezdet...

Két hét telt el azóta a borzalmas nap óta, anyának azt mondtam, hogy bementem Anna szobájába és már akkor nem volt meg, biztosra állítja, hogy meg halt, ami teljesen megérthető, hogy is bírná ki egy kilenc éves kislány az erdőben egyedül… Ráadásul én még az igazságot is tudom. A rendőrök semmit nem találtak, csak egy plüss mackót aminek hiányzik az egyik mancsa, ömlik a töltő anyag és néhány helyen véres és saras. Ma van Anna megemlékezése, mivel a testét nem találták meg így nem tudjuk eltemetni se. A szobámban voltam és épp a tükör előtt készülődtem, fel vettem egy fekete blúzt és egy fekete csőnadrágot, a hajamat kifésültem és felkötöttem, és egy natúr sminkel díszítettem az arcom, mikor a tükörben meg pillantottam a húgomtól maradt plüss figurát, a karjából kilógó töltő anyagban valami piros rikított, közelebb mentem és alaposabban szem ügyre vettem. Egy piros cetlit húztam ki az anyagból.

"Ezt még nagyon megbánod!"

Állt a papíron, először a döbbenet öntötte el az eszem, majd átvette a helyét a bizonytalanság, utána egy kisebb pánik roham, alig kaptam levegőt és a szorongás és kételyek közt a szédülés is rám tört. Ezek voltak Anna utolsó szavai. Tudta, hogy meg fog halni? Esetleg meg sem halt? Vissza pillantottam a macira és neki estem, széttéptem és a piros cetlivel együtt a kukába dobtam, majd lementem és megpróbáltam elfelejteni az előbbi incidenst, ami nagyon nehéz volt, tekintve, hogy ma róla emlékezünk meg. Anya az utóbbi két hetet majd nem végig sírta ami ugye bár teljesen érthető. Nekem holnap lesz az utolsó téli szüneti napom, tehát megpróbálok lazítani egy kicsit.

- Szervusz Ashley-kém! - ölelt meg a nagyi - Részvétem a húgod miatt! - fogta meg a kezem.

- Köszönjük, de lássuk be, így sokkal könnyebb lesz... Anna nem volt normális! - súgtam a nagyinak.

- Hogy mondhatsz ilyet?! A kishúgod igen is normális volt! Lehet, hogy egy kicsit más volt, de ettől függetlenül jó gyerek volt! - háborodott fel és azzal ott is hagyott. Én ki ültem a konyhába és az ablakon bámultam kifelé, miközben anyu a nappaliban mondott beszédet a húgomról. Amint nézelődtem kifelé az ablakon, bele a zuhogó esőbe, aminek pár cseppje az ablakon folyt végig. A leperegő cseppek között pillanatonként egy-egy piros csepp is észlelhető lett, az egyre sokasodó piros cseppecskék közt egy alacsony árnyékot véltem felfedezni, ami lassan de biztosan sántikált egyre közelebb. Hunyorogva egyre közelebb hajoltam az ablakhoz hátha tisztábban látom ki az, a szívem egyre hevesebben vert, a gyomrom össze szorult, sajnos biztos voltam benne, hogy az az árnyék ott kinn kié... Egyre csak közelebb jött, sántított, a hosszú sötét haja teljesen belepte az arcát, szinte biztos voltam benne kié ez az alak, próbáltam nem elhinni, remélve, hogy csak képzelődök, de nem. A szívem már majd ki ugrott a helyéről de a végtagjaim nem mozdultak, lenéztem a kezemre és csak annyit láttam, hogy egy vér csepp végig folyik a karomon és ahonnan az-az egy csepp folyt onnan több is ömölni kezdett, vissza néztem az ablakra, ahol az árnyék közeledett.Az arcom még mindig az üvegre volt tapasztva , ahogy ki pillantottam, velem szemben egy fej, egy fej amit eltakar egy fekete haj zuhatag. Egy villámlás és eltávolodott a haj az arcából. A torkomban elakadt a hang és köpni nyelni nem tudtam. Anna arca tiszta vér és sár volt, a szemei fehérek voltak mint hó, a haja tincsekben állt. Körmét belemélyesztette az ablak üvegébe és végig húzta rajta. Ekkor éreztem, hogy egyre kevésbé kapok levegőt, kezemet a torkomra kaptam, de semmi, csak fulladoztam, egy halk suttogás járta át a testem…

- Ezt még nagyon meg bánod...

Ebben a percben ébredtem fel, a konyhában ültem az ablak melletti széken, lassan az ablak felé fordultam de semmi. A hideg futkosott a hátamon - Nyugi Ash, csak be képzeled, már nincs itt, el ment! - nyugtatgattam magam.

- Ashley, gyere a te beszéded jön! - intett anya a nappaliból, ahonnét a nyitott ajtón keresztül be láttam. Fellélegezve elindultam, beálltam a kisebb tömeg elé és elkezdtem mondani.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy össze gyűltek, Anna miatt. Sokan azt mondták rá, hogy túlságosan más, és még többen mondták rá, hogy nem normális. De aki ismerte tudta, hogy különleges kis lány volt! Nagyon sajnálom, hogy eltűnt, és még egyszer, köszönöm, hogy eljöttek! - mondtam, majd az ablakra pillantottam. Anna ismét ott állt, engem bámult a hófehér szemeivel, egy égdörrenet és eltűnt… Kezdtem már komolyan félni. Valószínű, hogy csak nagyon ideges vagyok, hogy annak a személynek a temetésén vagyok akit én magam öltem meg…

Nem sokkal a beszédem után vége is lett a meg emlékezésnek, mindenki haza ment, és mi anyával újra ketten maradtunk a lakásban.

Fölmentem az emeletre átvettem valami kényelmes ruhát, leültem az ágyra és felnyitottam a laptopomat. Felmentem több közösségi oldalra, mindegyiken csak egy üzenetet kaptam:

„Nem alszok, nem félek, NEM FELEJTEK! Emlékszem mit tettél, emlékszem mindenre!

Félhetsz!”

Minden közösségi oldalon megkaptam ezt az üzenetet, és a felhasználó aki küldte letiltott, tehát azt sem tudom milyen névről vagy bármi információt... Nagyon féltem, reméltem, hogy valaki csak hülyéskedik velem, de sajnos a félelmek és a rossz előérzetek előbb, vagy utóbb beigazolódnak...