~Remény...

-Miért tetted?!-kérdezte értetlenül Austin.

-Véletlen volt, nem akartam!-emeltem fel a hangomat és a könnyeimet kezdtem törölgetni.

-De, az egészről csak is te tehetsz, senki más!Nézz körül, te el mehetsz amikor akarsz, de mi már örökre itt maradunk, itt van az otthonunk.Miattad kellett ide költöznünk!Azt hittem barátok vagyunk, de látom tévedtem.-kiabált Vanessa könnyes szemekkel, majd elfordult tőlem és a semmibe meredt.Nem volt igazuk, nem én tehettem erről az egészről, nem az én hibám volt, hogy ide kellett költözniük!

-Ashley, te nem tehetted ezt, én nem bírom elhinni!-hajolt hozzám Austin.

-De, te is láttad, a saját szemeiddel!-sírtam tovább.

-Lássuk be, Ashley, ha apukád halála után többet foglalkozol vele, minden másképpen alakulna!Sajnálom!-mondta Rob.

-Te mit sajnálsz?Ő az aki ide juttatott minket!Inkább neki kéne bocsánatot kérnie!-kiabált Vanessa és közbe rám mutogatott.-Ja igaz, te nem azt élted át mint én!Téged nem kínozott, csak szimplán le döfött!-kiabált tovább.

-Ne csinálj úgy mintha az egész Miattam lenne, te is tudod, hogy ez nem így van!Anna bolond volt, így született!Én semmit nem tehettem volna a mostani helyzet ellen!-kiabáltam idegesen.

-De, igen is tehettél volna!Ha nem vagy olyan önző, de nem, te csak is a saját boldogságoddal tudsz törődni, valljuk be őszintén, ha megengedted volna, hogy elmondjam a titkod, most nem lennék itt, ha aznap délután elmentél volna Rob-hoz lehet, hogy  még élne és ha nem hazudozol Austin-nak lett volna esélye a túl élésre!Minden miattad van, erről az egészről nem Anna tehet, ő csak azt akarta, hogy oda figyeljenek rá, mindenről te tehetsz és ezt már sosem mosod le magadról!Gyilkos vagy Ashley Morgan!És örökre az is maradsz!-dühöngött Vanessa.

-Ashley, jobb ha most elmész!-kezdett bele Austin.-És többet vissza se jössz!-hajtotta le a fejét.Végig néztem rajtuk, rossz állóan meg ingattam a fejem, majd el hagytam a temetőt…

...

Két hónap, ez az egész két hónapja történt, rögtön a ki hallgatásom után.Azóta nem beszéltem velük.

Két hónapja egy elmegyógy intézetben lakom, anyukámmal nem beszéltem, mindenki azt mondja, hogy nem mehetek emberek közé.Minden este rém álmaim vannak, folyton azokról álmodom, nem tudom elfelejteni őket.Vanessa élettelen arcát, Rob fel akasztott testét és a legrosszabbat, azt ahogy láttam meghalni a szerelmemet Austint… Mindig le rajzolom a rém képeimet, sosincs olyan nap amikor nincs, sosincs olyan éjszaka, hogy ne álmodnék valami borzalmat… Most a szokásos ki hallgató teremben vagyok, a terem közepén álló széken ülök, és a tükörbe meredve bámulom magma, a be esett hófehér arcom, a karikás szemem, az össze kócolt hajam.

-Hallasz?-kérdezte az ideg ölő pszcihológusom Roger, a tükör mögül.

-Haza mehetek?-kérdeztem remegő hanggal.

-Nem,  Ashley!Sajnos még nem vagy olyan állapotban, hogy emberek közé kerülj!-ellenkezett Roger.

-Anyu haragszik még?-kérdeztem, emlékszem arra az arcra amikor megtudta, hogy mit tettem, hogy mit mondott mikor kiderült, hogy megöltem Anna-t.

-Anyukád azt mondta, hogy te már nem vagy a lánya Ashley!-mondta ridegen.Felnéztem a padlóról egyenesen a rejtett kamerába.

-Anna meg mondta, hogy így lesz!Tudta, hogy én itt fogom végezni és ők ott!-mondtam halkan.Végig néztem az ölemben heverő csuklómon, láttam, hogy egy vér csepp végig folyik rajta, a tükörben Anna volt és engem figyelt.Már nem féltem, csak reméltem, hogy mi előbb megteszi, kilépett a tükörből és felém közeledett, csak ültem és néztem.Ismét a csuklómat kezdtem nézni, a vágásokat, azt a bele mart tenyér nyomot.Eszembe jutott a régi életem, hogy milyen boldog voltam, mindenem megvolt… A gondolataimból az zökkentett ki, hogy Anna a falhoz vágott, akárcsak abban a rendőrségi ki hallgató szobában… Amikor Austin-t ölte meg…

A földre zuhantam, Anna elővett a ruhája zsebéből egy kis bicska szerű kést, megfogta a jobb bokám és pont ott ahol egy forradás volt elvágta.

-Mit akarsz még?-kérdeztem a földön fekve.A két hónap alatt megtanultam uralkodni a fájdalmon, volt rá alkalmam, bőven.

-Most szépen végig fogsz hallgatni engem!De mielőtt bele kezdenék, van kérdésed?-kérdezte miközben rám meredt.

-Mi történt veled akkor..?-kérdeztem elfolyatott hangon, tudtam, hogy érzi amit én, és tudja mire gondolok.

-Reméltem, hogy szóba kerül.-mondta és elkezdett mászkálni.-Emlékszem, hogy apával mentem haza az iskolából, de mivel akkor még másik iskolába jártam, így vonattal kellett hazamenni.Egy fülkében ültünk apa nagyon fáradt volt, hagytam, hogy pihenjen.

Be jött egy férfi, a kezében egy fegyverrel, és elkezdett ordibálni, hogy ide minden értéket, vagy lövök, a fegyvert apára irányítva.Apa nagy nehezen fel ébredt és csak kábán nézett a férfira, aki még mindig csak kiabált, de abban a percben a vonat erősen le fékezett és a férfi szíven lőtte apát.A lelkem el öntötte a düh, bosszút akartam, apa testéhez rohantam, a férfi csak rémülten bámult és azt hajtogatta, hogy  “megöltem egy embert”.Ki vettem a zsebéből azt a bicskát amit mindig magánál tartott, a férfira ugrottam és elvágtam a torkát…-mesélte a semmibe meredve.

-Te olyan fiatalon embert öltél?-értetlenkedtem.Anna felém fordult, majd kísérteties mosolyra húzta a száját.

-Hát volt kitől örökölnöm!-nevetett.A nevetésétől ki rázott a hideg, mintha belém martak volna…

-Ez nem vicces!-mondtam idegesen.Mire Anna arcáról le fagyott a mosoly.

-Tudod mi nem vicces?!Hát ez!-kiabált és elvágta a másik lábamat is.-Ja igaz, nekem ez még nem elég!-kiabálta, majd kezeivel körbe tekerte a nyakamat és fojtogatni kezdett, nem kellett már sok, csak pár másodperc, de elengedett.-De ha más itt járunk!-mondta és ismét ijesztően vigyorgott rám.-Fel állított és két hatalmas szöget vet ki a zsebéből, majd a két tenyerembe szúrta, már nem bírtam tovább, muszáj volt ordítanom, az a fájdalom le írhatatlan volt…-Mit hallok, nem volt még elég?-kérdezte, nevetve, majd a szemhéjamba akasztott két kampót, a fájdalom pokoli volt, de tudtam, hogy az életemért küzdeni kell, nem adtam fel.-Ezt Austin-ért!-kiabált Anna, majd a gyomromba szúrt a késsel, mire egy pillanatra Austin termett a teremben, majd eltűnt.-Ezt Vanessa-ért!-kiabált, mire Vanessa is meg jelent, majd eltűnt, még egyszer a gyomromba szúrt.-És ezt, Rob-ért!-üvöltött, majd  Rob is meg jelent.Anna egy hirtelen ötlettől nyakam alatt nem sokkal elvágta, amiből ömleni kezdett a maradék vér.Nem kellett már sok, hogy el vérezzek, de tudtam, hogy még nem elégedett meg.Fájt mindenem, a szívem, a végtagjaim, mindenem!De a legjobban a tudat, ha többet foglalkozok Anna-val, mikor szüksége volt rám, most senki nem lenne ilyen helyzetben… Igazuk volt, mindenről én tehetek!

-S…sajnálom!-nyögtem.

-Mit mondtál?!-kérdezte Anna és ki rántotta belőlem a kést.Rohadtul fájt, de nem engedtem a fájdalomnak, nem tehettem!

-Sajnálom!-mondtam egy picit hangosabban.Anna felnézett a szemembe, de én másra számítottam.A szemei szikráztak a dühtől, fogait össze szorította, és hangosan fel szisszent, majd hangosan meg roppantotta a nyakát és ismét engem bámult, majd felírta a véremmel a falra:

"4/4"

-Sajnálod?Ezt csak is félelemből mondod!Tudom, hogy sosem szerettél, mindig is csak azt akartad, hogy tűnjek el a családból, önző vagy és szánalmas!-ordított, majd a hajamnál fogva le rántott a falról, ki szakítva ezzel a kezemből a szögeket és a szememből a kampókat.-Ennyi!-mondta, majd a tükör felé sétált, tudta, hogyha életben, hagy akkor többet szenvedek, de én már meg akartam halni.Megfogtam a lábát és el rántottam és a kése felé nyúltam, de ha nem ő öl meg, sosem szabadul fel, tudtam, hogy ezzel a saját boldogságom, és szabadságom kockáztatom , de meg kellett tennem, ahogy Anna fogta a kést én bele hajoltam és le szúrattam magam…

Mind a ketten meghaltunk, de csak Anna jutott át, azóta senkivel nem tudok beszélgetni…

Már sosem lehetek szabad, örök időkre egyedül maradtam, de a kishúgom szabad, és nekem csak is ez számít, talán neki ez lesz, a remény a jobbik életbe…

The end...